Régóta tervezek egy külön bejegyzést írni az "unoka és nagymama kapocs 8000 km távolságból" témában.
Az Anyák Napja-nál megfelelőbb apropot keresve sem találhattam volna erre, így hát megosztom Veletek az én Kisfiam és az én Anyukám közti kapcsolat milyenségét.
Azt hiszem legjobb, ha dió héjjban leírom Anyu és Áron történetét a kezdetektől, azaz Áron születésétől.
Anyukám világ életében értem élt, ha szabad így fogalmazni. Nekem nincs testvérem, így az egész szeretet/törődés/gondoskodás/aggódás csomagot én kaptam. Amikor sok sok csalódás/pofára esés/és még sorolhatnám után végre rátaláltam az igazi szerelemre, talán boldogabb volt mint én és hátradőlve már csak az unokáját várta :)
Aki nem váratott sokáig magára, ami azt illeti ,sőt.. Kicsit tervezettnél előbb is jött, de hát a gyerek sosem tud jókor jönni, s ennek ellenére mindig a legjobbkor jön!
Szóval miután Áron megszületett Anyukám teljes gőzerővel kivette a részét a gyerekkel kapcsolatos MINDENBEN! Anyu nem amolyan "ugyulu bugyulu" nagymama, aki megrázza háromszor a kis csörgőt és sikít, ha vmi bűzlik. Anyu tisztába tett, etetett, kaját készített, éjjeleket bevállalt, amikor beteg volt a gyerek hogy mi tudjunk aludni, mind e mellett persze ugyulu bugyulu, játék, marháskodás is volt bőven. Anyu beleásta magát, hogy mi miért jó vagy rossz a gyereknek. Hogy éjjel ha felsír, bizony ugrani kell hozzá, mert soha helyre nem-vagy csak vért izzadva hozható sebeket ejt az a szülő a gyerekben, aki ezt elmulasztja ilyen olyan abszurd magyarázatra hivatkozva. De ebbe most nem is megyek bele, ez nem egy bejegyzésnyi téma..
Ahogy cseperedett a gyerek, Anyu és közte valami láthatatlan és szétszakíthatatlan varázs látszott kialakulni. Nem tudom másnak nevezni: a MINDENE LETT!
Anyu majdnem minden nap jött hozzánk, és nem tudom elmondani mennyi segítséget kaptam Tőle! Ő mindig készen állt, bármiről is legyen szó! "Babukám, persze jövök!" Mindig ez volt a válasz, bármilyen kínom-kérésem volt :)
Pont emiatt is nagyon féltem, amikor megtudtuk, hogy költözünk ki, hogy mi lesz??!! Áron hogy fogja viselni Anyu hiányát, és Anyu hogy fogja viselni Áron hiányát?!És én hogy fogom viselni Anyu hiányát??!! És uristen mi lesz, ha Áron "elfelejti" Nagyit???? Nagyi ebbe belehalna...
Végül úgy döntöttünk, hogy kiköltözésünkkor megkérjük Anyut, jöjjön velünk és töltse velünk az első három hónapot.
És annak ellenére, hogy ez sajnos nem úgy sült el, ahogy szerettem volna, a gyereknek nagyon sokat jelentett, hogy itt volt Nagyi velünk. Nekem is türelmesebbnek kellett volna lennem Anyuval szemben, és beleélni magam az ő helyzetébe, de ez akkor nem ment. igazából nem ment sem nekem, sem Neki. Mindegy, lezártuk, túléltük, most nem is erről akarok írni, hanem ami azóta van, és egyre jobban van...
Szóval miután hazament Anyu, szintén féltem, hogy hogy fogom rávenni a 2 éves gyerekünket arra, hogy skype előtt "üljön és dumcsizzon" Nagyival?! Aztán mint minden, ez is megoldódott. Egyet nem csináltunk sosem, sosem kényszerítettük (sem Anyu sem én), hogy márpedig jöjjön oda a skype elé köszönni, puszit küldeni stb. A gyerek mindig önszántából jött, ha jött. Persze volt olyan, hogy nemigen volt kedve épp "bájcsevegni", de többször volt az, hogy egyszerűen bekapcsoltuk és ment szinte egész délelőtt a skype. Hol odaröhant valami játékot megmutatni, hol reggeliztünk, s közben azért többnyire egy helyben is ült a gyerek, hol ugribugrált a képernyő előtt.
Áron közben nagy kisfiúvá cseperedett, és jelen pillanatban ott tartunk, hogy Ő hívja Nagyit skpy-on.
Nagyi ugyanis megint telibetalált!
Neten kutakodott, hogy milyen klassz kisregények is vannak idősebb gyerekeknek. Igaz, Áron még csak 4 éves volt, de a kisregények, amiket Nagyi el kezdett neki felolvasni, gyereket szó szerint ODARAGASZTOTTÁK a képernyőhöz.
Minden a "Hold járóval" kezdődött, amit Anyu pár éve hozott ki neki ajándékba. Ha jól emlékszem 28szor olvastuk ki.
Ezen felbuzdulva kezdte Anyu felvásárolni/kikölcsönözni az összes jó ajánlást kapott könyvet.
Szóval jött "Titi" összes kötete, "Emil és a detektívek", "Pepe és barátai", "OZ a nagy varázsló" végül, de korántsem utolsó sorban a mindent elsöprő "Rumini", aminek I. és II. kötetét is fejenként 5ször 5ször olvasta már fel neki Anyu.
És itt muszáj megemlítenem, hogy amikor arról beszélek, hogy felolvas Anyu, akkor nem holmi 20-30 perces szösszeneteket képzeljetek el, hanem komoly 2, sőt 3 órás regény olvasásról van szó. Persze ehhez hozzátartozik, hogy Anyu szenzációs mesemondó! Sokszor még mi is azon kapjuk magunkat, hogy ott ácsorgunk Áron mögött fakanállal/szerszámmal kezünkben és hallgatjuk már 20 perce Miklós király, Zuzmaragyarmat uralkodójának megmentését...
Áron már sokszor köszönést kihagyva csak ennyit mond Anyunak "Nagyi olvassál, Nagyiiiiii olvassááááál!" :) És Nagyika csak olvas és olvas és olvas, és Áron már messze messze jár a ragacsos tengeren, ahol sok sok veszélyes kalandban vesz részt Rumini társaságában...
És az én Anyukám fáradhatatlan, legyen akár éjjel 12h otthon.
Amit persze Áron is tud :)
Múltkor is, amikor otthoni idő szerint hajnal 1kor szottyant kedve Ruminizni gyereknek és leállítottam mondván, hogy hagyjuk már Nagyit aludni, majd hívjuk holnap, Áron azonnal közölte, hogy én nem jól tudom, mert Nagyi azt mondta neki "Áronkám, kicsikém, ugye tudod, hogy Nagyit bármikor hívhatod?!Éjjel-nappal!Ha alszom nem baj, majd felébredek, aztán meg majd visszaalszom", so Anya akkor hívhatjuk most is, hiszen mondta, hogy majd visszaalszik, nem baj! :))))
Szóval visszatérve az aggodalmamra, ahogy teltek múltak a hetek, majd hónapok, végül évek, egyre kevésbé aggódom amiatt, hogy esetleg Áron "lemond" Nagyiról. Látom, hogy az a bizonyos láthatatlan kapocs, ami őket kettőjüket összeköti, 8000 km távolságból sem tudott lazulni, sőt!
Hát ilyen az én Anyukám...
Bárcsak viszonozni tudnám valaha!!!
A mai bejegyzésnek igazából két oka volt. Egyik az, hogy végre leírva is lássam, hogy micsoda szuper Nagyink van, másik pedig, hogy talán segítettem/ötletet adtam hasonló cipőben járó Anyatársamnak!
