Anyuékat tegnap vittük ki a reptérre... Ezúttal teljesen zökkenő, sírás és minden negatívum mentesen zajlott a búcsuzkodás. Áronka igazi hősként viselkedett! Nyilván elfogult vagyok, hiszen ez a hivatásom, de szerintem most mások is ezt mondanák! Megpuszilgatta majd megsimikézte nagyszülei arcát, és utánamismételte "vigyázzatok magatokra" majd integett nekik, amig láttuk őket..
Nem sírt, de láttam azért a kis arcán azt a valamit, amit egy szülő SOHA nem akarna látni a kicsi "babáján", akár 3, akár 30 éves...szomorúság a neve...Azt hiszem kezd felnőni a kisbabánk...Már komoly nagyfiú, akinek érzései vannak. Aki igazán tud már örülni egy versenyautónak, egy kirándulásnak, egy látogatásnak, és igazán tud szomorkodni esetleg valaki/mi hiánya miatt..
Ahogy ballagtunk vissza a kocsihoz, én küszködtem a könnyeimmel, mert annyira büszke voltam a kisfiamra! Muszáj volt valamivel feldobni mindannyiunk lelkecskéjét, így kitaláltuk Apával, hogy hazafelé beugrunk az IKEA ba, és Áronka kap egy nagy finomságot, mert ennyire okos, komoly, fegyelmezett ügyes nagyfiu már! Mindeképp jó ötlet volt, mert Áronkán láttuk, hogy igazán érdeklődő volt IKEA és a finomság iránt :) Aztán ahogy Apja kötötte be épp a kocsiban az ülésbe, mondta Áronnak..:
Apa: Áronkám, tudod mit?? Nem is egy finomságot kapsz, hanem duplát! Aki ilyen okos nagyfiu, annak dupla jár!
Áron: DUPLÁÁÁT??? ***és vágott egy amolyan csodálkozó fejet... elgondolkodott, majd így szólt a gyerek***
Áron: Apa tudod...szelintem...a dupla... az nagyon kevész lesz...
***azt hittük mindketten hogy behugyozunk .. :D :D :D ***
Aztán mentünk IKEA ba, és kapott Áronka duplát, és nem bizonyult kevésnek..konkrétan meg se bírta enni a csoki után a sütijét :))).
Mi azt hittük Apával, hogy kész ennyi, talán már tul is tette magát Áron Nagyiék távozásán, és akkor jöttek a kérdések, és a beszélgetések..
Az úton hazafelé egyszer csak megszólal a 3 éves fiunk: Anya, tudod nekem hiányzik két barátom...Kérdeztem tőle, hogy Kicsikém kire gondolsz? Hát Nagyira és Papóra Anya... Hiányoznak nekem!
Hát nem mondom, hogy milyen érzés ez...mert szerintem nem kell. Mindenki tudja, akinek van gyereke...A szíved szakad meg, de tényleg! Ókori szerelmi csalódásaim lábahegye nyomába nem érnek ennek a fájdalomnak, amit ilyenkor érez egy szülő...
Aztán hazaértünk, Apa fürdette és fektette tegnap a gyereket, majd este 10kor mikor lejött láttam rajta, hogy teljesen le van törve...Apa, aki mint tudjuk mindig észnél van, sosem esik kétségbe..stb..Most itt ült a kanapén lehorgasztott fejjel, és annyit mondott nekem..."Manci, azt hiszem a gyerekünk most fogta fel előszőr, mi az, hogy hiányzik valaki...azt hiszem a Nagyi most előszőr igazán tényleg hiányzik neki..."
Ott ültünk egymás mellett, mint két bili, és közben csapongtak a gondolataim...Istenem, csak tudnám... biztosan nem okozunk ezzel kárt ebben a csöpp kis lélekben, a mi kicsi babánk lelkében azzal, hogy "elszakítjuk" a nagyszülői gondokodástól?? Biztos jól csináljuk mi ezt?? Biztos elegek vagyunk mi neki?? Ki tudja ezt nekem megválaszolni??
Némi hallgatás után el kezdtünk beszélgetni a dologról..muszáj volt, mert azt hiszem mindkettőnket eléggé megviselt, hogy szabályosan szomorkodni láttuk a fiunkat! Ez számunkra egy új, félelmetes dolog...Olyan könnyű megvígasztalni, amikor elesik, ráharap a nyelvére, vagy netán elvettek tőle egy játékot...De ez valami egészen más...a kis szívét kell ápolni...
Jó volt beszélgetni róla, mert egy kicsit mégis megnyugtatott Apa. Szerinte a lelke nem sérül emiatt, hiszen lássuk be, valaki nem is ismeri a nagyszüleit. Ami a lelkecskéjét bántaná az az lenne, ha mi nem lennénk ott neki. Csak remélni tudom, hogy tényleg így van, ahogy gondoljuk...!!!!!
Persze amikor érzem, hogy kezdem magam tulságosan belelovalni ebbe az aggódásba, akkor gyorsan a sorozatra gondolok, amit épp most nézünk Apával (London Hospital), ami nem is játszódik oly régen (1900 as évek eleje) és mégis fényévekre le vannak maradva a mai orvostudományhoz képest..Amikor még a gyerekek egy szimpla hányás-hasmenés-be belehaltak, mert kiszáradtak, mert egészen 1960 ig nem tudták, hogy a só és cukor egyvelege tudja benntartani a folyadékot a testben..
Ilyenkor gyorsan megint elszégyellem magam a nyomorult kis problémáimmal együtt, és sebtiben letolok egy jägert... :)
***
Anyuék egyébként épségben hazaértek, és hála égnek nem érinti őket az árvíz! Remélem, hogy Titeket sem! Vagy ha igen, akkor kívánok erőt, kitartást, és főképp pénzt, hogy helyre tudjátok hozni, amit kell! Szörnyű látni emberek milliói micsoda bajban vannak...Minden nap nézzük a híradót..:(
***
